12/31/2014

Ugyanaz

Azt, hogy mit jelent nagykőrösi diáknak lenni, képtelenség leírni, elmondani... minden olyan ott is, mint a többi főiskolán (előadások, zh-k, tanárok, diákok, vizsgák, beadandók, számonkérések, to...), de  mégis sokkal több. A mentálon az egyik kedves tanáromnak a szülei nagykőrösi diákok voltak, még az államosítás előtt végeztek. Amikor a mentálra felvételiztem, és szóba került a főiskola, átváltottunk személyes hangnemre, és a tanárom csillogó szemmel beszélt arról, hogy a szüleinek mennyire meghatározó volt a református tanítóképző. A lelkiség, ami ott van, generációkon átível.
Nem szeretek a neten ismeretlenekkel "számot vetni", emlékezni, múltba fordulni... minek? Én a csendben emlékező típus vagyok. Elraktározok magamban egy-egy mondatot, beszélgetést, ölelést... ami hosszan elkísér. Minden búcsúzáskor, így a kibocsátó istentisztelet után is, szomorú voltam kicsit és kiüresedett, mert tudtam, hogy abban formában már nem lesz többet része az életemnek a főiskola. Hiába mennék vissza, hiába olvasgatom majd a jegyzeteimet, hiába emlékszem még a kedves tanáraim hangjára is, semmi nem lesz ugyanaz. 
Amikor tanítani kezdtem, ugyanazzal a lendülettel, ugyanazzal a hittel tettem, ahogy tőlük láttam, és amivel Pista bácsi útra bocsátott. Sokszor rajta kapom még ma is magam, hogy Pista bácsi mondatai zakatolnak bennem, pl. amikor a mentálon az osztálytársaim a lustaságukkal pattanásig feszítették a húrt, mindig  ez a lemez ment a fejemben "ez nem diakóniai központ, ez egy főiskola"; vagy amikor az osztály nagy része nem maradt ott a zárókörön, akkor is Pista bácsi szavai jutottak eszembe (ami Nagykőrösön az áhitat, az a mentálon a zárókör :)) "áhitatra járni nem kötelező, hanem evidens". Évek telnek el, különböző végzettségeket szerzek, már régen nem hitoktatok, és sokszor a fejem fogom, hogy még mindig hitoktatónak definiálom magam, és vágyom azt a közösséget, amit ott éltem meg.
Szomorú híreket osztottak meg karácsony előtt a főiskolai facebookos csoportban. Pista bácsi (a volt főigazgató, egyszerűen csak így szólítottuk) akit mindannyian nagyon szeretünk, és tisztelünk, ismét beteg lett. Az egyik legszörnyűségesebb betegséggel küzd, annak is a legsúlyosabb, legalattomosabb változatával. Majd a hírfolyam azzal folyatódik, hogy kórházi híreket osztanak meg azok, akik meglátogatták Pista bácsit. Elkezdtek imaközösséget szerevezni, minden este 9-kor imádkozunk érte, és a családjáért; nagyon személyes és érzelemmel teli megosztások érkeztek kommentekben (kinek mit jelent(ett) a főiskola), mit köszönhet Pista bácsinak; volt valaki, aki vállalta, hogy összegyűjti, megformázza ezeket az üzeneteket, és volt olyan aki kinyomtatta, meglátogatta Pista bácsit és felolvasta neki azokat; tegnap valaki Budapestről elment meglátogatni őt, az autójában volt 5 szabad hely, összegyűjtotte azokat, akik tudtak menni; volt, aki nem merte felhívni Pista bácsit, őt bíztatták a csoport tagjai, hogy írjon Neki sms-t, annak is örül majd. Nem számoljuk a karaktereket, a kilómétereket, az időt, a közbenjárást, a hálaadást. A napokat számoljuk, hogy meggyógyul-e már; tud-e sétálni a folyosón; hazaengedik-e végre... Pista bácsit kemény kőből faragta az Úristen. Ezért is felefoghatalan számomra, hogy még nincs 70 éves, annyi mindent tud, olyan jó volna, ha két kézzel szórhatná még  a tudását... nehezen fogom fel, hogy akitől az Ószövetség szentséges tudományát tanultam, talán többet nem teszi fel a kérdéseit senkinek (Hány harci lova volt Siserának?)...
Furán hangzik, de ebben a nehéz helyzetben, a sokkoló hírek közepette elkezdtem gyönyörködni magunkban, egykori nagykőrösi diákokban. Mi,  nyakas kálvinisták érzelemmel telítve, nagyon bensőségesen mondjuk el egymásnak és Pista bácsinak, mi az, amit köszönhetünk Neki. Olyan szeretetteljes légkör lengi körül a csoportot, amiről nem is reméltem, hogy létezik. Olyan szeretetcsomagot adunk neki is, és egymásnak is, ami a krisztusi szeretet esszenciája.
Én is elgondolkodtam, mit köszönhetek meg Neki, legkedvesebb tanáromnak? Ezt  köszönöm meg Neki, ezt a magvetést, ezt a  lelkiséget, ezt a közösséget, amit magunkakkal hoztunk kőrösről. Szomorúsággal tölt el mindannyiunkat az, lehet, hogy maga a főiskola ismét történelem lesz, de volt egy (újra)kezdet, ami sokunkat hazavezetett. Mindent megkaptunk, amiről sokan álmodni sem mernek. S hogy mit hoz a jövő? Nem tudjuk. Talán Pista bácsi hamarosan vissza megy a teológiára tanítani. Talán képes lesz a főiskola tovább működni. Nem számít egyik sem. Csak az számít, ha ugyanaz a lelkesedés, ami a facebookos csoportban megjelent, és megélünk, azt nem megtartjuk magunknak, hanem továbbajuk. Hálás vagyok Istennek, hogy nem voltak hiábavalóak a nagykörösi évek, és most már tudom miért nem tudok kilépni a hitoktatói identitásból, mert a főiskolai évek alatt nem csak emberséget kaptunk, hanem magát Jézus Krisztust, Aki tegnap, és ma, és mindörökké ugyanaz.

6 megjegyzés:

  1. Zsuzsa, szívemből szóltál.
    Boldog, áldásokban bővelkedő új esztendőt kívánok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neked is Isten áldását kívánom erre az évre!

      Törlés
  2. Amen.

    Istennel megélt, boldog új évet kívánok! Legyen áldás rajtad, s add azt tovább!
    Szeretettel ölellek: Ildikó

    VálaszTörlés
  3. Ő volt?:
    http://www.hetihirek.hu/2015/01/03/elhunyt-dr-nagy-istvan-reformatus-lelkesz/

    VálaszTörlés
  4. Igen! Szombat este 9kor halt meg, és vasárnap mára parókián is fent volt a híre.

    VálaszTörlés

Minden vélemény számít!