Elengedés

Szombaton minden tárgyunk vagy dobozba került és fel a padlásra, vagy ment a konténerbe. Furcsa volt látni, hogy az életünk belefér pár dobozba. Érdekes volt látni a szomszédaink kíváncsi pillantásait, válaszolni a kérdéseikre, elbúcsúzni tőlük és bemutatni az utánam jövőket. Bizonyos vagyok, jó ez így, mert ezt és így már nem lehet folytatni. A házunk családnak lett tervezve én pedig egyedül vagyok; bejárni dolgozni lehetetlen, mert napi minimum 4 órát töltenék utazással, plusz a 8,5 óra munka; lezárni a házat és fizetni a minimum rezsit hosszú távon nem megoldás-sem a pénztárcámnak, sem a háznak.  35 évig ez volt a legbiztosabb része az életemnek, ez volt a legfontosabb viszonyítási pont, hogy van egy otthonom, ahova haza mehetek, odavihetek bárkit és bármit. Évekig közös öndefiníciónk volt, egy létező mi - a mi családi házunk, a mi otthonunk, a mi képeinkkel, a mi bútorainkkal, a mi gyümölcsfáinkkal... Itt játszottunk amikor gyerekek voltunk, ide hoztam az első szerelmemet... minden fűszálhoz emlék fűz. Most pedig lecseréljük a konyhabútort, új padlóburkolók is kerülnek a szobába, előszobába, spejzba. Pont arról beszélgettünk az új lakókkal, hogy ha teljesen berendezkednek, rá sem ismerek majd a házunkra :-) 

Bármennyire örülök annak, hogy így lesz, lesz egy család akiknek otthonukká válik a ház, akiknek biztonságot jelent majd haza menni, a kislányuk itt teszi majd meg az első lépéseket....mégis fáj, hogy ez a ház egy időre nem az én életem része. És az is fáj, hogy az eddigi életem nem több, mint néhány dobozba rakható tárgy és rengeteg emlék. Fogalmam sincs, hogy mikor lesz az a ház újra az én otthonom, ki lesz újra az én, aki oda költözik... és írni sem tudok róla.

Szerettem a házunkat, a teraszunkat, a beszélgetéseket az előszobában, a kertünket, az utcánkat... és még a legrosszabb pillanatokban is reményt adot: tartozom valahova.