Furcsa az Isten... Bizonyos időközönként, olyasmi történik velem amikor úgy érzem, semmi sem megy. És sehogy sem megy. Pedig csinálom. Még a gátlásaimat is elnyomom. De hiába, újból előjönnek. Mit előjönnek: feltörnek. Kirobbannak. És a szemembe röhögve bizonyítják, hogy van valós oka a kialakulásuknak. Mert lám, erre sem vagyok képes. Már erre sem. Pedig egy ideig azt hittem, menni fog. Legyőztem a félelmeimet, a körülményeket, magamat. Mert én olyan győző vagyok. Próbálok újat tanulni, gyakorolni, bátran tükörbe nézni, reálisan látni, kívülről. Aztán hamar kiderül, hogy mennyire ingatag talajon áll ez az egész, amit életnek, önbizalomnak nevezek. Egy rossz lépés, megbámulás, egy-két jól irányzott (és megfelelő helyről érkező) gúnyos megjegyzés, és máris visszaesek a nagy semmibe. És bőgök tehetetlenül, vigasztalhatatlanul. Ilyenkor úgy érzem, mintha élve ledaráltak volna, köröttem minden csupa vér, fájdalom... és az Úr újra és újra összerak, megsimogat, ad szépet, embereket, akik szeretnek, és akiket szerethetek. Felcsillantja a reményt, hogy van értelme bízni Benne, hogy Ő képes mindent megtenni (nem sok mindent, több mindent, hanem mindent!) és hinni abban, hogy igazán jót szán nekem. Az egyik legnagyobb dolog olyankor bízni benne, amikor még nem látszik, hogyan oldja meg az életemet (a gondjaimat) és mégis legbelülről hiszem, hogy kibírom, és ezentúl is csak Tőle kérjek és várjak mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Minden vélemény számít!