„A háború szele egyre erősebben fújt. A szovjet hadsereg október hatodika körül átlépte a határt Battonyánál.. emlékezetem szerint 19-én Debrecennél, 21-én már Hajdúböszörménynél jártak. Október 23-án lehetett, amikor két tűz közé, vagy inkább alá kerültünk, mert délről az oroszok ágyúztak, északról, a szomszédos tanya felől pedig a németek. A fejünk fölött röpködtek az ágyúgolyók. A németek részéről a szomszédos szalmakazal tövéből már csak két katona tartotta a frontot, és amikor szorult a hurok, oldalkocsis motorra pattantak, és elhúztak Hajdúnánás irányába. Amikor a délután folyamán egy ágyúgolyó a tanya udvarára is becsapódott, egy ládácskába – nagy bölcsen: katonaládácskába – tett élelemmel, meg az egyetlen fekete ruhámmal lesiettünk a már előre megásott, több ágú „óvóhely”-ünkre. A harc folytatódott, az ágyúgolyók továbbra is süvítettek a fejünk fölött. Én a kukoricakóróval fedett gödör lejáratánál éppen a soron következő 27-ik zsoltárt olvastam, mivel addig is, és azóta is mindig valamilyen rendszer, Bibliaolvasó Kalauz szerint olvasom a Bibliát. Most éppen az következett, mert előtte való nap a huszonhatodikat olvastam. Egy életre emlékezetes marad nekem az a napfőként az a zsoltár, ami éppen akkor következett. A legújabb fordításban a cím: „Békesség Istentől”, amit azóta sokszor, nemcsak amikor éppen következett, hanem máskor is elolvastam:
„Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék? Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak és elesnek. Ha egy egész tábor jön is ellenem, nem fél a szívem. Ha háború tör is rám, én akkor is bizakodom. Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem, hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában. Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Úr sátrába, és éneket zengek az Úrnak. Haldd meg, Uram, hívó hangomat! Könyörülj rajtam, hallgass meg! Ha ezt mondod, járuljatok színem elé! – szívem így válaszol: Színed elé járulok, Uram! Ne rejtsd el előlem orcádat, ne utasítsd el haragosan szolgádat! Te vagy az én segítségem, ne vess el, ne hagyj el, szabadító Istenem! Ha apám, anyám elhagyna is, az Úr magához fogad engem. Uram, taníts meg utadra, vezess a helyes ösvényen, mert ellenségeim vannak! Ne dobj oda ellenségeim indulatának, mert hamis tanúk támadtak rám, bosszút lihegnek. De én hiszem, hogy még meglátom az Úr jóságát az élők földjén. Reménykedj az Úrban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az Úrban.”
Hát nem csodálatos? Egyáltalán nem véletlen! Mai szókészlettel élve, ha Isten akkor arra gondolt volna, hogy ott van az a szegény gyerek, 18 évesen, esetleg katonaszökevénynek nézik, vagy másért lövik agyon, küldök már neki egy faxot, hogy ne féljen, már azt sem lehetett volna személyre szabottabban elküldeni. Ami „ott és akkor” Dávid valóságos gondjai között, imádságként tört fel a szívéből, az az én egészen más helyzetemben Istentől jövő, nekem szóló, rám szabott üzenet volt. És ilyen hányszor volt az életem során! És a mindennapi igeolvasás így lehet naponkénti lelki kenyér. Sokszor elgondolkozom rajta, hogy azért olyan erőtlen, tétova, tévelygő, elrontott, tönkretett, céltalan a hit nélküli ember élete, mert nem keresi Istent, az Ő kijelentésének gazdagságát, mennyei világának ránk áradó, csodálatosan gazdag áldását, hiszen nem is keresi. Nem is tudja, mit keressen, és hogy mit veszít ezzel. Ha én akkor, meg persze előtte is, meg utána is nem olvasom a Szentírást, bizonyára szorongok abban a helyzetben. Erre a zsoltárra mit lehetett volna válaszolni ott és akkor, 1944 októberében, ha nem azt, hogy: „Köszönöm, Uram! Áldalak! Imádlak! Szeretlek! Rád bízom magamat és szeretteimet!” édesapámnak is elolvastam, aztán megvetettük ott a gödörben „puha” ágyunkat és elaludtunk édesdeden.”
Kép innen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Minden vélemény számít!