A segítőbeszélgetés szeminárium a kedvencem az egyetemen. Rengeteget tanulok a tanáraimtól, sokat kapok tőlük, nem csak azért, mert két kézzel szórják a tudásukat, hanem mert mindketten nagyon szerethetőek, és olyan karakterek, akikhez könnyen tudok kapcsolódni. Szerencsés csillag-állás ez, egyszerre szeretem és tisztelem őket.
A legutóbbi segítőbeszélgetésen volt egy labor feladat: 3 fős csoportokban dolgoztunk, és forgószínpad szerűen mindenki volt kliens, segítő, és megfigyelő is. Sokszor elhangzik ezen a szemináriumon, a kliensnek mindent szabad, és én egy rossz tapasztalat miatt nem akartam belemenni a kliens szerepbe (nyilván koncokat dobtam), amit a csoporttársam nem akart elfogadni, és tehetetlenségében hülyeségeket kezdett visszajelezni nekem: "látom ideges vagy", "a fejfájásod mögött más is van", "haragszol a Wizzair-re"... a kötelező idő leteltével szó szerint kiugrottam a székből, "nem vagyok már kliens" felkiáltással.
A közös megbeszélésen az egyik tanáromnál kivertem ezzel a biztosítékot. Annál, aki székely ember módjára kb három havonta mond egy mondatot, három körben "megkínált" a gondolataival, először bepaszírozott a kliens szerepbe. Majd olyat mondott, amire nem számítottam egyáltalán, egy lézersebész pontosságával,
négyzetmilliméterre beletalált oda, ami még nagyon fáj, amire én ragtapaszt tettem, sőt még
pillanatragasztóval odaragasztottam és vagy 24 öltéssel magamra
varrtam azt, hogy tuti takarjon. Azután közölte velem, hogy minősítettem a labortársam (ez nem igaz, véleményem volt, ami nem minősítés szerintem, és mások szerint sem), és ez miatt lövése nincs mi történt hármónk között.
Z. mondatain pörgök folyamatosan, néha olyan dühös vagyok rá, feneketlen a haragom irányába, jó, hogy nem találkozunk még egy ideig, mert vannak voltak pillanatok, amikor szerettem volna a torkára állni és ugrálni rajta egy kicsit. És nagy mákja, hogy szeretem és tisztelem :-) Ennek ellenére nem tudom elengedni a szavai által kapott sérelmeimet: honnan vette a bátorságot magának, hogy beszóljon nekem? És kinek gondolta magát, hogy ezt megteheti; és kinek gondolt engem, hogy ezt eltűröm? Ha nem akartam kliens lenni, miért nem tartotta tiszteletben? Minek tépte le a sebemről a ragtapaszt? Ki kérte meg erre? Nem csapott még senki a kezére??? A nyolc napon túl gyógyuló lelki sebekért miért nem jár büntetés???? Közben pedig 100%-ig tudom, hogy remek szakember, ember csupa nagybetűvel, nagyon szerethető, tele jó szándékkal, segítőkészséggel, hatalmas szíve van, jó a humora... Talán, beúszott neki egy régi emlék, vagy valaki, aki hasonlóan reagált, mint én (pl. nem akart kliens lenni) és ez aktivált nála valamit. Mindegy, akkor sem mentség... Egyszerre vagyok rá hihetetlenül mérges, és egyszerre fel tudom őt menteni minden szava alól.
Ahogy ezeket pörgettem magamban, és a böjti készülődésben többször beleolvastam Ravasz Dogmatikájába, arra jöttem rá, pontosan úgy lát engem Isten, ahogy én látom Z-t. Jól látja, hogy folyamatosan, akarva-akaratlanul megbántom Őt, hűtlen leszek... ennek ellenére nagyon szeret engem, elküldte Fiát, Aki meghalt értem, örök élettel ajándékozott meg, sőt, hajszálaim számát is számon tartja, testem-lelkem megelégíti... Látja, hogy én is szeretem Őt, ragaszkodom Hozzá, függök Tőle... mégis kilépek a vele való szövetségből.
Akkor
lesz igazán békességem ebben, ha el tudom engedni Z. szavait, ha nem
szorongatom azokat, ha kárnak és szemétnek ítélem mindet, ha kérem Isten Szent
Lelkét, hogy járjon át engem, mosson meg teljesen, tetőtől talpig. Ha, le
tudom tenni a kereszthez a fájdalmaim, a régi sérelmeim, engedni, hogy
Isten bekösse, meggyógyítsa azt, ami fáj. Nincs más megoldás, csak
Jézushoz menni, kérni, hogy teljes lényemet töltse el...
Olyan jó, és felszabadító, hogy Isten egyszerre lát bűnösnek, és lát engem igaznak Krisztus érdeméért.
*Simul iustus et peccator (az ember egyszerre igaz és bűnös (Róma7)