Mamo

Pünkösd hétfőn keresztlányommal fedeztük fel Budapestet. Csomót tömegközlekedtünk, mert neki az különlegesség, mert az alföldi városban ahol lakik, szinte mindenki bringázik. Ráadásul mindketten tegnap ettük életünk legfinomabb fagyiját. 

 Mamo gelato, Ráday utca 24.

4-es metró

A BKV eddigi legjobb "reklámja" :-)

Amire megtanultunk figyelni

Már egy ideje figyelem magam reggelente. Minden reggel, amikor kilépek a kapun, átmegyek az utca túloldalára és menet közben hallgatom, jön-e a villamos, kell-e sietnem. Szinte 100%-os bizonyossággal meg tudom mondani az utcánkból, a villamos megállótól kb 30 méterre, ahonnan nem látszódnak a megállók felé közeledő járművek, hogy a közeledő villamos a Móricz felől jön, vagy a Hűvösvölgy felől. Miután ez tudatosult bennem, eszembe jutott egy történet, amit régebben olvastam:

 Kép az internetről

" Egy indián ellátogatott New Yorkba a barátjához. Sétálni indultak a Broadway-n. nehezen viselte a járművek zaját, az utcákon özönlő tömegek moraját. Egyszer csak megtorpant, megragadta a barátja karját, és a fülébe súgta:
- Hallod te is, amit én hallok?
- Persze. Hallom az autók dudálását, a buszok dübörgését, a gyalogosok beszédfoszlányait...
- Nem, nem. Itt valahol egy tücsök ciripel.
- Lehetetlenség. Biztosan tévedsz, a belvárosba, sajnos, már régen nincsenek tücskök. De ha ide is tévedt volna egy, ebben a zajban úgysem hallaná az ember - felelte türelmetlenül a városi ember.
Az indián széthajtotta az egyik ház falára kúszó csenevész vadszőlő leveleit - egy kis tücsök lapult mögöttük.
- Persze, nektek egyszerűen kifinomultabb a hallásotok - jegyezte meg józanul a barátja.
- Nem érted, miről van szó - volt a válasz. Adj egy 50 centes érmét!
Amikor megkapta, a földre ejtette a pénzt. A körülöttük tolongó járókelők közül többen megtorpantak, még azok is, akik néhány lépéssel arrébb voltak már, és kíváncsian keresték szemükkel a járdán az érmét.
- Érted már? - kérdezte az indián a barátját. - Ennek a pénzdarabnak a csörrenése sem hangosabb, mint a tücsök ciripelése. A fehér emberek füle ezt mégis meghallotta. Tudod, az ember mindig azt hallja meg, amire megtanult figyelni..."
(Hézser Gábor: Kötőjeles történetek könyvéből)

Reggelente kapkodva olvasom az Igét, állva, röviden imádkozok. Sokszor mire kilépek az ajtón (Igeolvasás után max. fél órával) már a két kis kurta mondatra sem emlékszem. Hogyan érhetne a szívemig az Isten beszéde, ha a fülemig sem  jut el?!

BKV pozitív

Szombat délután fáradtan és a melegtől elpilledve utazok a metrón. A Keletinél felszáll egy anyuka a tini lányával és a 6 év körüli kisfiával. Nagyon gazdagok lehetnek, látszik a ruhájukon, a kissrác szemüvege minimum annyiba kerül, mint amennyit havonta egy  rezidens keres. A kisfiú eszméletlen boldog, ragyog a kis arca, minden matricát elolvas (azokat, amiket én észre sem vettem eddig :-( ), értelmezi azokat, felfedezi, hogy van sárgán világító lámpa az ajtóknál (ezt sem vettem eddig észre), minden megálló nevét úgy ízlelgeti, mint valami kincset. Ha lenne boldogságmárő, kiakadt volna :-)

Tegnap este a Szentendrei HÉV-en előttem ült egy apuka a 3 kicsi gyerekével (8-5-3 évesek lehetnek). A kislány (a legnagyobb), csak csacsog és csacsog... tele van élettel, lelkesedéssel, érezni minden szavából: jól érezte magát egész nap. Valaki felhívja telefonon őket, annyira édesen beszél-mesél, hogy mindenki benne gyönyörködik.

Útközben

Két idős bácsi beszélget előttem a buszon:

- És te tudod mi van a Marikával? Rég láttam, lehet hogy beteg?

- Semmi baja, Marika még fiatal, tavaly volt 72 éves.

Útközben

1. 

Ülök a villamoson, élvezem az ablak melletti ülésen, hogy melegen süt a nap. A Petőfi híd Budai hídfőjénél felszáll két kölyökképű srác. Közvetlenül mellettem állnak, hallgatom mit beszélgetnek:

- Olyan rossz előadáson voltam, alig vártam hogy végre vége legyen.

- Nálunk a táblán több x volt, mint amennyi oxigén molekula a teremben. (mindenki nevet, aki hallja)

2.

Péntek délután a metróban egyszercsak megszólal a vezető a Lehel térnél: "Megkérem az első kocsiban lévőket szálljanak ki, és adják át a helyet a foccidrukkereknek!" Átszálltunk. A kisebb tömegben majdnem annyi a rendőr, mint a szurkoló. A drukkerek lelkesek, éneklik a Vasas indulót. Reggel hallottam a rádióban, hogy Diósgyőrben egy meccs előtt valaki elkiabálta magát: "Aki nem ugrál, az Fradista." A villamos kisiklott az ugrálástól. Azon gondolkodtam, hogy a metró ki tud-e siklani, ha ugyanez a kérdés elhangzik az első kocsiban?! Egyébként ez a helyzet olyan furcsa volt, hogy a 2. kocsiban spontán feszültségoldó beszélgetőkörök alakultak ki.

3. 

Tegnap metrópótló busszal kellett menni, mert kigyulladt egy metrókocsi. A metrópótló buszon egy nógrádi néni pánikolt. A rutinos pestiek szenvtelen arccal utaztak.

Lehet, hogy drága a tömegközlekedés Budapesten, de szinte minden héten gondoskodik arról, hogy felejthetetlen élményben legyen részünk :-) Unatkozol? Utazz a BKV-val :-)

Élmény

Valljuk be, aki valaha igénybe vette a BKV szolgáltatásait, annak nehezen jönnek a pozitív asszociációk. Mindannyian ismerjük a téli fűtetlen buszokat és villamosokat, az ablakon/ajtón becsorgó esőt, az agresszív (verekedő) ellenőröket...de ami ma történt, az igazán egyedi. A metró vezetője, igen határozottan felszólította utastársaimat, hogy álljanak beljebb, mert nem tudja az ajtót bezárni. A következő mondatban megérte az utasokat, ha baj van, nyomják meg a vészcsengőt. Majd a következő mondatban megígérte, hogy ha nem engedelmeskednek neki, kiürítteti a metrót. Mivel semmi nem történt, kiszállt, becsapta a fülke ajtaját és eldöngetett addig a kocsiig, ahol a problémás utasok voltak. Orvosolta a problémát (nem láttam, nem hallottam, hogy mi történt :-()Visszadöngetett a fülkéig, becsapta az ajtót. Érthetetlenül belekiabált a mikrofonba, és elindultunk. 

Unatkozik? Utazzon a BKV-val :-)

Spontán dolgok

Már régen rájöttem, hogy a spontán dolgok sokszor jók. Felhívni valakit csak úgy, ok nélkül; beszélgetni vadidegenekkel a villamoson; rámosolyogni egy idegenre a mozgólépcsőn... 

Hétfőn fáradtan és elgyötörten mentem hazafelé a munkából, arra lettem figyelmes, hogy a mozgólépcsőn lefelé jött 3-4 fiatal srác, az egyik kezében egy szál tulipán. Vigyorgott a szembe jövőkre (akik felfelé mentek). Gyakorlatilag mindenki elkapta a tekintetét, de srác nem adta fel :-) Amikor közel ért hozzám, nyújtotta felém a tulipánt, és olyan kérőn mosolygott, hogy nem tudtam tőle nem elfogadni. Akik mögöttünk álltak, megkönnyebbülve, örültek: na, végre valaki elfogadja a kedvességet! Szerintem, mindannyian egész este mosolyogtunk.