Jó néhány évvel ezelőtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához.
A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva),
de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak ,az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző is hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult... Mindegyikük. Az egyik Dawn-kóros leány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak át a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.
Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.
A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva),
de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak ,az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző is hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult... Mindegyikük. Az egyik Dawn-kóros leány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak át a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.
Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.
Hogy miért?
Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem.
Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is,ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Minden vélemény számít!