Jézus Krisztus nem sokkal Lázár feltámasztása után, öt nappal keresztre feszítése előtt egy kis szamár hátán bevonult Jeruzsálembe. A közelgő páska ünnepre sok zarándok igyekezett a szent városba, és amikor felismerték Jézust, elkezdték éltetni Őt, mint Messiás királyt. Miközben a sokaság ujjongott, Jézus három meglepő dolgot cselekedett. Meglátva a szent várost sírva fakadt; azután beérkezve a templomba kikergette annak egyik udvarából azokat a kereskedőket, akik oda betolakodtak; és amikor csend lett a templomban, meggyógyította azokat a vakokat és sántákat, akik hozzámentek.
Tulajdonképpen most is ugyanaz a helyzet, mint az első virágvasárnapon volt. A nép ujjongott, Jézus pedig sírt, kénytelen volt megtisztítani a templomot, meggyógyítani sok nyomorultat. Lehet, hogy a sokaság ujjong, sikerült egy csalást - kicsit, vagy nagyot - ügyesen megvalósítani, leleplezni és Jézus sír. Lehet, hogy mi boldogan vájkálunk egy idegen doktori disszetrációjában, és Jézus sír, ilyen mélyre kerültünk. Lehet, hogy mi elmegyünk vasárnap az istentiszteletre, derűsen, és kedélyesen beszélgetünk majd az ajtó előtt, és Jézus sír, mert talán még most sem tört össze a kemény szívünk, még nem nyúltunk mohó hálával az Isten kegyelme után, még mindig sikerült másokra érteni azt, ami elhangzik a szószékről és világért se vesszük magunkra. Maradunk az Isten nélküli állapotban (akár vallásosak vagyunk, akár nem) amiben Isten igéje és hívó szava talál.
Ha közülünk valaki komolyan veszi azt, Jézus Krisztus az a király, akit éltetett a virágvasárnapi sokaság, akkor ezért a három dologért komolyan könyörögjön virágvasárnapon: ajándékozzon meg minket a bűnbánat könnyeivel, hogy mi is tudjunk sírni azon, ami miatt Ő sír az életünket látva; tisztítson ki az életünkből mindent, ami Őt visszaszorítja vagy megrövidíti; gyógyítson ki minket is abból a lelki vakságból és jól begyakorolt kétfelé sántikálásunkból, amiben talán szenved az életünk.
