Kísérni

A szakdolgozatom összegzésének egy részét megosztom veletek. Sokat olvastam amíg összeállt a dolgozat, egyik kedvenc könyvem sok gondolata köszön vissza ebben a pár sorban:

Nagyon szeretem az Emmausi tanítványok történetét (Luk 24,13-48). Amikor a feltámadt Jézus odalépett a riadt, félelemmel teli, a feltámadást elfogadni nem tudó tanítványok mellé, és hosszú időn keresztül engedte őket, hogy a kb 11. kilométeres úton kibeszéljék magukból a szomorúságukat, a csalódottságukat, a reménytelenségüket, a kételyeiket és az összezavarodottságukat. Jézus sokáig nem szól semmit, csak csendben halad mellettük, kíséri őket és hagyja, hogy a tanítványok kiöntsék Neki a szívüket. Nem spórol az idővel, a megtett úttal, nem könnyít a tanítványok küzdelmes kérdésein azzal, hogy már az út elején felfedi magát nekik. Órákig hallgatta őket, teret adva nekik, a kételyeiknek, és csak rájuk figyelt. Hagyta őket a saját tempójukban haladni, mert Jézus nem tartotta feleslegesnek a szomorúságukat. Ami az úton a tanítványokkal történik, az legalább olyan fontos, mint maga a végső felismerés, amikor a kenyeret megtörték. Hiszem, hogy minden gyógyító beszélgetés ezzel a Jézusi magatartással, kommunikációval párhuzamba állítható. 

A csoport alkalmain nem szerettem volna kész megoldásokat felkínálni a csoport tagjainak, nem szerettem volna rövidre zárni a beszélgetést azzal, hogy a gyorsabb haladás érdekében megmondom nekik, mire van szükségük, hanem az ő tempójukban haladtam mellettük, legjobb tudásom szerint igyekeztem őket támogatni, és segíteni abban, hogy mindenki maga jusson el a felismerésre és a döntésre. Igyekeztem ezt a Jézusi szemléletet megvalósítani, egyszerűen csak kísérni a csoporttagokat, együtt haladni velük, meghallgatni őket, együtt érezni a sebzettségükben, támogatni őket a válaszkeresésükben. Hiszem, hogy csak ettől a lelkülettől válhat gyógyítóvá minden találkozás.