Költészet napja

Itt is, ott is menyegző, Kána.
Öröm villan e bús világra. 

Ritka, drága kicsike ünnep:
Az arcok egymásra derülnek. 

És hivatalos vagyok én is
Az öröm asztalánál mégis. 

Ülök. A szívem halott-fáradt.
Korcs szóra nyitom csukott számat. 

Nevetek, és a nevetésem:
Mint göröngyhullás temetésen. 

Mint száraz haraszt-zörgés ősszel...
Így örülök az örvendőkkel. 

Asztalfőn, dicsfényben derengve
Ül a fájdalom fejedelme. 

Mély, szemrehányó szeme rajtam:
Mért csak ilyen az én vigalmam? 

Mikor Ő itt percre megállott,
Megáldotta a vigasságot. 

Mikor vedernyi borral, vérrel
Lángol az első csodatétel. 

Ő most nem gondol szegre, fára...
Ki mer hát búsabb lenni nála? 

Uram, fájdalom fejedelme,
Ki ülsz az asztalfőn derengve, 

És akarod: tavasszal, ősszel
Örüljek az örvendezőkkel: 

Tedd, hogy igazán örülhessek,
Magamtól megmenekülhessek. 

Örömben, bánatban egyképen
Hadd legyen nekem békességem. 

Korcs szót ajkam ne virágozzon,
Torz nevetésem ne buggyanjon. 

Kedvem másnak kedvét ne szegje,
Derülten nézzek mindenekre. 

Az élet ritka, drága ünnepén
Ne legyek ünneprontó jövevény. 

Uram, ha szemed némán vádol,
Jusson eszedbe: én nem ittam

Első csodád bíbor borából.
 

Reményik Sándor: Idegen vendég a kánai menyegzőn