Babits az egyik kedvenc költöm, nagyon szeretem ezt az idézetet:
"Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos utakon
vinni tenger felé."
Amikor Babits megírta ezeket a sorokat (úgy 70 evvel ezelőtt) talán ugyanilyen közhangulat volt, mint most, az emberek küzdöttek a mindennapok gondjaival, akár csak ma. A két világháború között gazdaságilag, politikailag, erkölcsileg is bizonytalan volt minden, ahogy most is. Babitsnak jobban számított a remény, az optimizmus, az hogy kimondja az igazságot még egy embertelen korban is, és harcolt az embertelenség ellen.
Nem szeretem a bizonytalanságot, mert akkor úgy érzem magam, mintha egy láthatatlan betegség felszívódna a szervezetembe. Hiába nem gondolok rá, tudomást sem veszek róla, mégis erőt vesz rajtam és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni a bizonytalanság lehangoló érzése.
Van egy bizonyosságom, Isten rendet tart a világban és ebben a világban, csodálatos dolog embernek lenni. Találkozni Jézussal, engedelmeskedni a szavának, megtenni amit kér, még akkor is, ha nem értem. Közösségben lenni Jézussal és az Ő tanítványaival. Ő az, Aki helyreállít, visszaadja a méltóságot ebben a méltatlan világban, erőt ad, az erőtlenségben, vigasztal a szomorúságban... mindenkor velem van. Kell-e ennél több, nagyobb biztonság?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Minden vélemény számít!