Kézből kézbe

Nem tudom, mikor alakult jellegzetes szokássá, hogy a reformátusok nem kinyújtott tenyerükbe fogadják az Úrvacsora kenyerét, hanem kinyújtják a kezüket, s átveszik azt. Talán mert megszegett kenyér az, s nem ostya, amit átveszünk; talán mert jobban emlékeztet az eredeti mozdulatra: megtörte… és adta – átadta, ez a Tradíció, nem hagyomány, hanem adomány kézből kézbe… 

Ez a kéz érdekel - a kezek, amelyek sosem egyformák. Úrvacsorára felkészített kezek, imént még imádkozó kezek. A kiskamasz keze: nem sikerült lemosni róla a tegnapi tintát; a melós keze: tömör, feszült ízületek; a parasztember keze: napbarnított máris, éjt nappallá tevő élet-munkába belecsomósodva; a nagymamák unokasimogató kezei; a beteg keze: remeg többszöröst – kíntól és aggodalomtól; a síró keze: még csillog rajta a könnye; a jegygyűrűs kéz: talán megbékél, s nem adja vissza, akinek hűséget fogadott; a művész keze: finom, szépen tapintja a világot; a csalódott keze: ábrándos, tétova, utolsó, kapaszkodó a mozdulata; a halálos beteg keze: titkot rejteget szerettei elől; az igyekvő keze: kapva kap és sürgető, ez az egyetlen méltósága. 

A kezeink – mind másmilyen és mind egyöntetű mégis ebben a gyönyörű pillanatban. Pecsételés és eljegyzés ez, ígéretben való megerősödés – a részesedés elemi mozdulata: megajándékozott kezek és elfogadó kezek –, hogy könnyebb legyen imára kulcsolni újra, és zörgetni szüntelen boldog bizodalommal az üdvösség reményében - zörgeti Nála, az átszegzett kezű Isten Fiánál, a mi áldott kezesünknél.

Bogárdi Szabó István